Műegyetem 2000

Doktorandusz-képzésünk - problémák és lehetséges megoldásuk

Pataki Béla és Kollár István
Méréstechnika és Információs Rendszerek Tanszék
Villamosmérnöki és Informatikai Kar
Drótposta: [pataki,kollar]@mit.bme.hu, telefon: [463-1774,463-2679], telefax: 463-4112

Egyetemünk küldetésének fontos része a tudományos kutatás, a kutató-utánpótlás nevelése és a doktorandusz-hallgatók ehhez kapcsolódó képzése. A doktorandusz-képzésben szerzett tapasztalatok alapján érdemes végiggondolnunk rendszerünk előnyeit és hátrányait, és azon elgondolkoznunk, hogyan is lehet a hátrányokon javítani. Itt főleg saját karunkról hozunk példákat, hiszen ezt ismerjük a legjobban, de megállapításaink tudomásunk szerint a Budapesti Műszaki Egyetem egészére igazak.

Ebben a cikkben a doktorandusz-képzésre vonatkozó statisztika néhány szerintünk érdekes adatára hívjuk fel a figyelmet, ezek magyarázatát próbáljuk adni, és néhány javaslattal kívánunk élni. Megállapításaink, javaslataink nem valamilyen hosszú, célzott kutatómunka eredményét tükrözik, hanem a doktorandusz-képzésben szerzett tapasztalatainkon alapulnak. Ezért ahol módunkban állt, ott mind az össz-egyetemi adatokat ismertetjük, mind a kariakat, ahol erre nincs lehetőségünk, ott a kari adatok alapján igyekszünk következtetéseket levonni.

Érdekes adatok a doktorandusz-képzés felméréséből

A statisztikai adatok összegyűjtésében nagy segítségünkre voltak az Oktatási Igazgatóság munkatársai, akiknek munkáját ezúton is köszönjük. Az adatok másik fontos forrása a "Felmérés a doktori iskolák működéséről 1993-1997" című, az egyetemi Habilitációs Bizottság és Doktori Tanács-ban előterjesztett anyag. A Villamosmérnöki és Informatikai Karra vonatkozó adatok további forrása a Dékáni Hivatal által a tanszéki doktorandusz-felelősöknek 1998 októberében készített anyag.

Mára stabilizálódott a doktorandusz-képzés jelenlegi formája. Lényegében konszenzusos alapon működik a felvételi, valamint az egyetemre jutó támogatások szétosztása a doktori iskolák, illetve ezek alatt a tanszékek között. Egyetemi szinten évente 350 körül van a jelentkezők, és 250 körül a felvettek száma. Az állami ösztöndíjban részesülők száma 115 körül, az egyéb nappali ösztöndíjban részesülők száma 70 körül ingadozik. (A Villamosmérnöki és Informatikai Karon (VIK) ezek a számok: kb. 70 felvételizőből 60 körül jutnak be, 28 állami ösztöndíjas hely van és további 30 egyéb nappali ösztöndíj.) Az összlétszámon belül tehát relatíve nagy a nem állami, hanem egyéb ösztöndíjban részesülők és az ösztöndíjban nem részesülők száma.

A ténylegesen megvédett disszertációk számát összevetve a fenti számokkal, elképesztően rossz arányt kapunk: az egyetemen az 1997/98-as akadémiai év folyamán mindössze 26, a Villamosmérnöki és Informatikai Karon 10 disszertációt védtek meg korábbi doktoranduszok! Ez a szám évek óta lényegében változatlan, tehát nem valamilyen átmeneti állapottal van dolgunk. Véleményünk szerint ez olyan statisztika, ami részletesebb elemzést igényel. Talán ez volt az az alapvető adat, ami arra indított minket, hogy a doktori képzés kapcsán a működés sikerei ellenére a problémákra is felhívjuk a figyelmet.

A doktori képzésre jelentkezők aránya a végzős hallgatókhoz képest

Év

1995

1996

1997

Diplomát szerzett

948

826

970

Doktorandusznak jelentkezett

300 (32%)

352 (43%)

351 (36%)

Doktorandusznak felvett

222 (23%)

267 (32%)

252 (26%)

1. táblázat

Az Egyetemen az 1995-97 években nappali tagozaton diplomát szerzett hallgatók száma átlagosan 915 volt (a felvettekhez képest 50% körüli a diplomázók száma), ezen belül a Villamosmérnöki és Informatikai Karon kb. 280 hallgató kapott diplomát. Ez azt jelenti, hogy egyetemi szinten a diplomázók átlagosan 37%-a jelentkezik doktorandusznak, és a hallgatók kb. 27%-át fel is vesszük. Ugyanezen számok a VIK-re vonatkoztatva: kb. 25%, illetve 21%. Véleményünk szerint ez elfogadhatatlanul magas arány. Saját tapasztalataink szerint nem igaz, hogy a hallgatók 1/4-e, sőt 1/3-a kutatásra alkalmas felkészültségű és habitusú lenne.

A hallgatók és az Egyetem indítékai persze részben eltérőek, mindkettő alaposabb vizsgálatot igényel. A jelen rövid írás további részében mi elsősorban az Egyetem szemszögéből tekintünk át néhány jelenséget.

A doktori képzésre felvettek aránya a jelentkezőkhöz képest

A felvettek aránya a fenti három év átlagában egyetemi szinten 74% (VIK: 86%). Véleményünk szerint ez sok. A válogatás csak akkor megfelelő, ha valóban a legjobbak jelentkeznek, és a felső részt tudjuk felvenni. Erre nézve nincsen statisztika (el is kellene készíteni amint lehet), de Karunkon a megfigyelésünk az, hogy a jelentkezők nemcsak, és még csak nem is főként a legjobbak. A kiemelkedő képességű villamosmérnök és informatikus végzősök gyakran inkább a jól fizető állásokba mennek, minthogy doktoranduszok legyenek. A magyar álláspiac ma nem igazán igényli a magasabb végzettséget: ez a kiemelkedő hallgatók stratégiáján is érződik.

Az Egyetem, illetve a karok - oktatóik/kutatóik érdekeit képviselve - ugyanakkor érdekeltek abban, hogy minél több doktorandusz legyen, akár a minőség rovására is. Tény, hogy erre két okból bizonyos mértékig rá is kényszerülnek. Egyrészt ha az oktatásban kiesett munkaerő egy részét nem pótoljuk a doktoranduszok beállításával, akkor az oktatói/kutatói létszám drasztikus csökkenése miatt ellehetetlenül az oktató/kutató gárda helyzete. Másrészt a lecsökkent létszámon belül erőteljesen megnőtt a vezető oktatók aránya, és így megjelent egy fontos egyéni ösztönző is: a vezető oktató - a tanársegédi/adjunktusi réteg kihalása után - jelenleg lényegében csak a saját doktoranduszaira támaszkodhat az oktatási/kutatási feladatok megoldásában. Így még egy sikeres disszertáció esélyét reálisan nem hordozó doktorandusz is nagyon hasznos szerepet tölthet be oktatási/kutatási segédszemélyzetként. Itt azért meg kell említenünk, hogy az ilyen “doktoranduszt" jobb lenne nem doktoranduszként, hanem mondjuk tanársegédként alkalmazni. Ugyanakkor nem ellenezzük, hogy az doktoranduszok oktatási/kutatási munkája ilyen egyszerű feladatokkal induljon mindenki életében, de a sikeres fokozatszerzéshez ez önmagában nem elegendő. Külföldről is ismerünk olyan példákat, ahol a fiatal tanársegédek gyakorlatilag deklaráltan két csoportra bomlanak: vannak, akiktől elvárják a disszertációt - ezek például kevesebb oktatási feladatot kapnak -, és vannak, akik “parkolópályán” vannak, míg jobb állást nem találnak, és ezalatt a tanszéki munkát segítik.

Becslésünk szerint a komoly kutató munka és sikeres disszertáció esélyét hordozó doktoranduszok aránya optimális esetben a nappali tagozaton végzettek 10-15%-a lehet. Meg kell jegyezni azonban, hogy még ebben az esetben is évente nagyságrendileg mintegy 100 védés kellene, hogy történjék az Egyetemen (a VIK-en kb. 30).

Az állami ösztöndíjasok aránya az összes doktoranduszok számához és az egyéb ösztöndíjasok számához viszonyítva

Az állami ösztöndíjban részesülők aránya egyetemi szinten mintegy 60-65%, tehát a hallgatók közel egyharmada alapítványi, vállalkozói, vagy egyéb ösztöndíjban részesül. Ez az adat többféleképpen is értelmezhető, de véleményünk szerint mindenképp elgondolkodtató: mondhatjuk azt is, hogy az állam mintegy 2/3 annyi doktoranduszt tartana kívánatosnak, mint az Egyetem, de mondhatjuk azt is, hogy az Egyetem az állammal összemérhető erőfeszítéseket tesz, hogy a kutatást közvetlenül, vagy közvetve támogassa.

Az arány a Villamosmérnöki és Informatikai Kar doktoranduszai közt ennél is rosszabb, csak kb. 50% részesül állami ösztöndíjban. Úgy véljük, hogy ennek az aránynak a kialakulásában egészséges és egészségtelen jelenségek egyaránt szerepet játszhatnak:

Meg kell említenünk, hogy a feszültségeket az egyes doktoranduszok anyagi ellátottságának mértéke is mutatja. Míg a legjobb felvételi eredménnyel rendelkezők tavaly 34 eFt/hó állami ösztöndíjat kaptak, a feszültségek kézbentartására a VIK vezetése egy 102 eFt/hó erkölcsi limit bevezetését tartotta szükségesnek. Ugyanis több helyen ilyen, vagy ennél is több ösztöndíjat fizettek - tipikusan vállalkozások, alapítványokon keresztül - egyes hallgatóknak, akik esetleg a második garnitúrából kerülnek ki, hiszen a legjobbak állami ösztöndíjasok lettek 34 eFt-ért... Mit mondjunk az ilyen jelenségekkel kapcsolatban annak a tehetséges hallgatónak, aki azt látja, hogy munkájával, tudásával a legjobbaknak járó állami ösztöndíjat nyerte el - ugyanakkor mellette lévő, azonos vagy rosszabb eredményt elért társa ennek háromszorosát kapja? Érzésünk szerint a névleges “doktoranduszság” eltűrése helyett be kellene vezetni egy kutatómérnöki kategóriát, melynek finanszírozása vonzó a vállalkozások számára, de nem ösztönöz megtévesztő viselkedésre. Ugyanakkor a doktoranduszi ösztöndíjnak - ugyancsak külföldi példáknak megfelelően - kötelezően egységes mértékűnek kellene lennie.

Mindehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy indokolatlanul éles a vágás az állami ösztöndíjban részesülők és nem részesülők helyzete között. Aki - akár egyetlen ponttal is - lemarad az állami ösztöndíjról, az tandíjköteles is. Ez azt jelenti, hogy hacsak nem teljesít extra munkát az egyetem érdekében (például heti plusz 4 óra megtartása), az havi 29 eFt tandíjat kell, hogy fizessen. Az extra munka pedig a kutatómunkára fordítható kevés időt csökkenti tovább… Ez a különbség azután egyéb anomáliákat is szül. A VIK-en az ösztöndíjak szétosztása demokratikus - akinek több pontja van az előre meghirdetett szempontok alapján, az van előbb a rangsorban. Az állami ösztöndíjért folytatott versenyben azonban a felvételi beszélgetés pontszáma az egyik döntő tényező. Ezt a pontszámot tanszékcsoportonként külön bizottság adja. Ki az, aki felvállalja, hogy a saját szakterületére jelentkező hallgatónak valamivel alacsonyabb pontszámot ad, és ezzel esetleg elüti az ösztöndíjtól? A helyzeten valószínűleg kismértékben javítani tudnánk azzal, hogy a bizottságokat "vegyessé" tesszük, vagyis minden szakterület képviselői ott ülnek az összes bizottságban, és ők is kérdezhetnek, miközben a vizsgáztatást elsősorban az adott szakterület képviselői végzik.

A doktori képzést sikerrel (doktori értekezés megvédésével) befejezők aránya az összes doktoranduszokhoz képest

Ez az arány elfogadhatatlanul rossz: egyetemi szinten (a jelenlegi elsősök - évek óta lényegében változatlan adataihoz viszonyítva) 10%, a VIK-en 14%. A doktoranduszok mintegy 90%-a tehát eredménytelenül tölt itt a diplomázás után mintegy 3 évet. Ha a doktorandusz-lét célja a PhD cím megszerzése, akkor egyértelműen kudarcot vallunk, a doktoranduszoknak pedig egy életre szólóan fájó kudarcélményt okozunk. Akárhogy is van, nagy a felelősségünk.

A bajok lehetséges okai

Az előzőek alapján azt látjuk tehát, hogy a doktorandusz-képzés nem eredményes. Ha mérnöki szemmel megvizsgáljuk a lehetséges okokat, akkor az eddigiekben érintett problémákat is figyelembe véve a következő lehetőségeket kell számba vennünk:

Követelmények

A nemzetközi tapasztalatokat ismerve kijelenthetjük, hogy a hároméves doktorandusz-képzés során gyakorlatilag lehetetlen megfelelő disszertáció elkészítése. A doktorandusztól azt várjuk el ugyanis, hogy

Ezeken felül azt is megállapíthatjuk, hogy ha a jelenlegi PhD követelmények nem is azonosak a volt kandidátusi követelményekkel, sokszor megközelítik azt, tehát az értekezés és a tézisek új, önálló és eredeti eredményeket kell, hogy tartalmazzanak, melyeket színvonalas cikkekben, lehetőleg folyóiratokban publikált a jelölt.

Valljuk be: a fentiek így, három év alatt nemigen várhatók el senkitől. Tapasztalatunk szerint azok, akiknek a habitusa olyan, hogy a disszertációig el szeretnének jutni, általában a tanszékek sokszor tiszteletre méltó anyagi erőfeszítése segítségével legalább egy negyedik évet töltenek az egyetemen, és ez alatt jutnak el a disszertációig.

A külföldi példák alapján a sikeres doktorandusz-idő 4-5 (néha 6) év, melybe a fenti feladatok már reálisabban beleférnek. Még rosszabb a helyzet, ha azt is meggondoljuk, hogy például a vezető amerikai egyetemeken a PhD időszak “szerzetesi” élet, a hallgatók nagy része éjjel-nappal, gyakran hét végén is dolgozik, tehát a heti 40 óra helyett 60-70 órát tölt munkájával. Meg kell jegyezni, hogy a fent bemutatott statisztika elfedi azt a tényt is, hogy a beadott disszertációk sem feltétlenül a 3 éves hivatalos doktoranduszi képzés végén kerültek beadásra, hanem tipikusan 4-5 év után. Tanszékünkön, mely a Kar doktorandusz-képzésében kezdettől fogva sikerrel vesz részt, és az egyik legjobb megvédett disszertáció aránnyal rendelkezik, eddig még nem fordult elő, hogy egy doktorandusz a harmadik év végére be tudta volna nyújtani disszertációját!

A doktoranduszok tudása

A külföldi tapasztalatok azt a tényt igazolják, hogy legjobbjaink a külföld legjobbjaival összemérhető képességűek, és gyakran tudásuk is összemérhető. A relatíve sok felvett miatt azonban érzésünk szerint az átlagszínvonal nem ilyen magas, és a második gárdától nem is várható el ugyanolyan teljesítmény. El kell tehát döntenünk: engedjünk-e a színvonalból, vagy pedig vegyük-e tudomásul, hogy a doktoranduszok egy része eleve esélytelen a PhD cím megszerzésére?

A doktoranduszok egyéb céljai

A jelen cikken messze túlmutató vizsgálat tárgya lehetne, hogy milyen célok motiválhatnak egyes hallgatókat abban, hogy a fokozat megszerzésének reális reménye nélkül is jelentkezzenek a PhD képzésre. Ennek nyilván számos oka lehet, amikből pl. a speciális munkavállalási formaként működtetett doktorandusz-képzést a fentiekben már érintettük.

Úgy véljük, hogy a nem fokozatszerzésre irányuló átmeneti tanársegédi státusz, mely a világon valamilyen arányban sok helyen jelen van, elkerülhetetlen. Jelenleg ennek egy része valószínűleg óhatatlanul a doktorandusz képzésben jelenik meg. Itt két fontos szempontot mérlegelnünk kell. Egyrészt a fenti számok tükrében ez az arány a BME-n jelenleg bújtatott, és szerintünk meg is haladja az egészségesen elviselhető mértéket. Másrészt igen fontosnak tartjuk, hogy ne csapjuk be a jelentkező hallgatókat, legyen előttük is nyilvánvaló, hogy milyen esélyük van a fokozat megszerzésére, ehhez mekkora energia befektetésre, lemondásra van szükségük, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár ez a státusz.

Javaslatok

Továbblépés a doktorandusz-képzés négyéves időtartamra való bővítése irányában

A fentiekben bemutatott okokból a fokozat megszerzése három év alatt általában nem reális. Ugyanakkor anyagi okok nem teszik lehetővé, hogy mindenkinek tovább finanszírozzuk a képzését, másrészt ez bizonyos esetekben nem is kívánatos. Viszont megfontolásra ajánljuk egy olyan rendszer kidolgozását, melyben - esetleg a tanszék bizonyos garancia vállalása mellett - a hallgatók egy részének legalább még egy évre ösztöndíjat biztosítunk. Tehát legyen lehetőség arra, hogy pályázat alapján a doktori iskola központi keretből még egy évre ösztöndíjat adjon a doktoranduszok egy részének. Természetesen csak akkor, ha a doktorandusz első három éves tevékenysége alapján valószínűsíteni lehet, hogy a fokozatot megszerzi (publikációi vannak, a szükséges kreditpontokat megszerezte, a témavezető nyilatkozik arról, hogy tézis erejű eredményei vannak, stb). Esetleg a tanszék vagy a doktorandusz vállalja, hogy ha mégsem születik disszertáció, az ösztöndíjat visszatéríti. Ennek csírái már megjelentek alapítványi formában, de ezt az általánosan jelenlévő probléma miatt átgondoltabbá, szervezettebbé kellene tenni.

Kutatási támogatás a doktoranduszok megfelelő támogatási lehetőségével

Egy aránylag jól kézbentartható lehetőség lenne az, ha a kutatási pályázatokból közvetlenül, jelentős többletteher nélkül lehetne doktorandusz(oka)t finanszírozni. Jelenleg az a szabály, hogy ha doktorandusznak akarunk fizetni, az azonos kategóriának számít a külsők alkalmazásával, tehát társadalombiztosítási járulék és jövedelemadó terheli. Ez a mai kutatási pénzösszegek mellett elviselhetetlenül sok. Ha lehetőség lenne arra, hogy a kutatásvezetők úgy pályázhassanak, hogy az elnyert pénzből legfeljebb az állami ösztöndíj mértékéig ösztöndíjat fizethessenek egyéb ösztöndíjjal nem rendelkező hallgatóiknak, és megfelelő előrehaladást kellene bemutatni az évenkénti folytatáshoz, akkor a kutatásvezetőn keresztül biztosítani lehetne a megfelelő minőséget, és mindenki jól járna. A jelenlegi doktoranduszok helyzetéhez képest pedig megjelenne az az előny, hogy a doktorandusz valódi kutatásban venne közvetlenül részt.

A doktorandusz-képzés követelményeinek és jellemző ütemezésének kidolgozása

A doktorandusz-képzés stabilizálódása ellenére a mai napig mutatkozik némi bizonytalanság a tekintetben, hogy milyen követelményeket is támasszunk a PhD fokozatot megszerezni kívánókkal szemben. A követelményszint ráadásul karonként, doktori iskolánként is némileg eltérő, vannak műhelyek, melyek a régi kandidátusi fokozat szintjét tartják kívánatosnak, mások inkább a régi egyetemi doktori szintet. Ebbe a vitába itt nem belebocsátkozva, annyi mindenképpen megállapítható, hogy minél egységesebb, minél nyilvánosabb és minél inkább közmegegyezésen alapuló követelményszintet sikerül felállítani, annál könnyebb lesz a doktoranduszok helyzete, annál jobban fel tudja mérni a hallgató, témavezető, tanszék, doktori iskola (de a majdani bíráló is), hogy a nyújtott teljesítmény elegendő-e a fokozat eléréséhez. (Eléggé eltérőek pl. a publikációs elvárások, a tézisek újszerűségével szemben támasztott igények, a területünkre jellemző “mérnöki alkotás” jellegű művek elfogadhatóságának megítélése, stb.)

A követelményszint minél pontosabb megfogalmazásán túl segítséget nyújthat, ha az alapképzés mintatantervéhez hasonlóan meg lehetne fogalmazni, hogy a doktorandusz tipikusan milyen ütemezésben érheti el az elvárt eredményeket. Jellegre olyasmikre gondolunk, hogy az első éven már elvárt a magyar konferencián való előadás, de második évben már a külföldön tartott konferencián való előadás a kívánatos szint, míg harmadik év végére már megfogalmazott vagy benyújtott folyóiratcikkel kell rendelkezzék, ha belátható időn belül disszertációt akar benyújtani. Természetesen ilyet csak akkor lehet kidolgozni, ha a követelmények tekintetében közmegegyezés van, tehát a leírtak teljesítése valóban garantálja a valószínű sikert a védésen. Úgy gondoljuk, hogy az ilyen típusú mankó elsősorban a doktorandusznak - aki óhatatlanul nem ismeri jól a folyamato - nyújthat segítséget. Így fel tudná mérni, hogy az általa elvégzett munka elég-e, mely területeken várnak tőle még többet, stb.

A doktoranduszok tevékenységének bizonyos mértékű központi ellenőrzése

A nem kutatási céllal alkalmazott doktoranduszok egy részének kiszűrésére szolgálhat, ha a doktori iskolák vezetése valamilyen szintig érdemi ellenőrzést gyakorolna a doktorandusz-tevékenység felett. Természetesen ennek célja nem a témavezető önállóságának megnyirbálása, hanem a fentiekben vázolt káros jelenségek visszaszorítása lenne. Az ellenőrzés két vonalon képzelhető el, a doktorandusszal, mint egyénnel kapcsolatban, illetve azzal a műhellyel (tipikusan tanszékkel) kapcsolatban, melyhez a doktorandusz tartozik.

Elképzelhető lenne pl. a második év végén az addigi tevékenység áttekintése, és a kirívó esetekben a konzulenssel, tanszékvezetővel való egyeztetés folytatása a doktoranduszi státusz megszüntetése érdekében. Kirívó esetnek tekinthető pl. az, akinél sem publikációs tevékenység nem jelent meg, sem a leendő tézisekről, esetleg még azok szűkebb tématerületéről sem tud számot adni, stb. Az így esetlegesen felszabaduló ösztöndíjakat a perspektivikus hallgatóknak lehetne átirányítani.

Az egyes tanszékek tevékenységével kapcsolatban a Villamosmérnöki és Informatikai Karon már meg is kezdődött egy - véleményünk szerint nagyon jó - automatizmus kiépítése. A doktoranduszi pénzkeret elosztásának ugyanis klasszikusan az egyszerű tanszéki doktorandusz-létszám volt az alapja. A múlt évtől a Kar áttért arra, hogy a doktoranduszok létszáma mellett (egyelőre korlátozott mértékben) az előző három évben megszerzett fokozatok számát is figyelembe veszi. Tehát valamelyest preferálja a pénz szétosztásánál azokat a tanszékeket, ahol többen szereznek fokozatot, azokkal szemben ahol a nagy létszám mellé nem, vagy csak alig járul fokozat. Az 1. ábra mutatja a Karhoz tartozó doktori iskolák egyes tanszékekre lebontott számait, melyek fényében megállapítható, hogy jelentős eltérés mutatkozik az eredményességben. A hátsó sötétebb oszlop a tanszéki doktoranduszok számát mutatja 1998 őszén, ez az első-, másod- és harmadéves doktoranduszok összlétszáma. Ugyanakkor a fehér oszlop a három év alatt megszerzett PhD-k számát mutatja, tehát a két szám aránya mutatja az adott tanszék “eredményességét". Ezek az adatok sajnos nem álltak rendelkezésünkre az Egyetem többi karára, illetve tanszékére vonatkozólag, de meggyőződésünk szerint valami hasonló jellemző felmérése egyetemi szinten is hasznos lenne.

1. ábra A doktoranduszok száma és a megvédett PhD értekezések száma a VIK tanszékein

Összefoglalás

Navigare necesse est. Doktoranduszokat képeznünk kell. Nem mindegy azonban az, hogyan. Ebben az előadásban megkíséreltünk összeszedni néhány fontos szempontot. Reményeink szerint ezek alapján megindulhat egy közös gondolkodás, melynek eredményeképpen fokozatosan egyre jobbá tesszük ezt a képzést, és így a kiművelt emberfők számának gyarapításával hozzájárulhatunk az ország felemelkedéséhez.